Nem haltam meg.. / akasa, 2005. január.11.

Nem haltam meg.
Csak ezentúl,
mindíg egyedül ébredsz.
S nem leszek veled Éjszaka,
amikor álmodból sírva rettensz.

Nem haltam meg.
Csak ezentúl,
nem csókolom a könnyed.
Ha terítesz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös Ünnep.

Nem haltam meg.
Csak ezentúl,
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul Követlek én.
S ezentúl,...
Örökre így lesz.

Anyák napjára...
Itt hagytál reménytelenül, árván,
drága édesanyám!
De remélem eljut hozzád,
szívem nehéz sóhaja,
anyák napja alkalmából,
a sors nekem ezt adta.
A sóhaj mely száll, fel az égig
a reménytelenség végezetéig.
Köszönöm az életet,
a Holdat a csillagot,
 s köszönöm, a napsugarat,
 amely mindig felragyog.
Köszönöm a mosolyodat,
a nevető szemedet,
hiszen hagytad, hogy sokáig
gyermek lehessek.
Így üzennék Neked a síron túlra,
hogy velem vagy mindig, újra meg újra. 
 Horváth Betty
 

Kisgyermekként a mezőket járva, 

 pitypangokat szedtem hajdanán. 

Csacska versem csetlő-botló számból, 

mosolyogva hallgattad Anyám. 

Deres fejjel mezőket nem járok, 

vadvirágot se szedek ma már.  

A legszebb rózsát, mely ilyenkor nyílik,

Sírodra viszem Édesanyám.

Köszönöm,hogy teremtettél.
/a szerző számomra ismeretlen/

Köszönöm,hogy teremtettél,
Az anyaméhben is ismertél,
Csillagok fényénél formáltál,
Szerető anyámmá igazultál.

Köszönöm,hogy gond viseltél,
Éveimhez,jót reméltél
Szívemben ültettél rendet
Örökzöld hömpölygő csendet.

Köszönöm,hogy hozzám szóltál,
Igéden át rám találtál
Szememben tornyot emeltél
Tűz-lángú ostorral szerettél.

Köszönöm,hogy éjt is adtál,
Sebeimre felhőt raktál,
S míg vánszorogtam kebleden át,
Rám lehelted a hold bánatát.
 

Tamás István:    Anyák napjára.

A legszebb dalra,
Te  tanítottál Anyám.
Igaz még gyermek voltam
azon az anyák napján.

Kezemben most is
csokorban,virágzik a május,
látom töpörödött tested,

S szemedből a fény sugárzik.

És most arcodra az öröm
apró parányi könnyei ülnek.
A köszöntők sokasága közül,
mégis a Te dalod a leg szebb.

Ez már az igaz szeretet
őszinte égi muzsikája.
Ezt suttogom füledbe,
a Te dalod Anyák napjára

Kibédi Ervin:  Ahogy a napok rövidülnek.

Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem mintha köd borulna rám.
Ahogy az éjek le hűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor el halasztottam
El mondanám,mert úgy érzem,hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő Te még meg teheted!
Megőszülve is maradj gyermek,
Mond meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak,
S mindennél jobban szeretett!
Az éjt is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset,
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.
Amit akkor el felejtettél,
Talán még jóvá teheted,
Hát menj és simogasd meg
A téged védő kezeket
Amíg lehet, amíg lehet.

A szíve érted dobogott csak,
 Amíg bele betegedett,
De  Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el,hogy szenvedett
Csak  mosolygott és nevetett.

S ha olykor nagyon el fáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet,
Mert szeretett,  úgy szeretett.

Bár hol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másként nem  tehet,
És csókold meg amíg nem késő,
Azt az áldott édes szívet,
Ha még lehet,ha még lehet.
 

Édesanyám emlékére.  ( Mező Gábor)

Szóljon e vers neked drága Édesanyám,
Mert többet adtál nekem mint ember valahány!
Tőled kaptam azt, mit senki sem adott,
Kilenc hónapon át méhed ringatott.

Mikor aztán végre meg születtem,
Sugárzó mosolyod ragyogott felettem.
A szó amit szám gügyögött Mama,
Ez maradt máig is nyelvem legszebb szava.

Te fogtad kis kezem, mikor írni kezdtem
Vagy mikor az orvosi szék előtt remegtem,
Te voltál ki fékezted apám haragját,
S olykor-olykor eldugtad fenyítő ostorát.

Együtt sírtunk és nevettünk mindenen,
S végig hajóztunk kiöntött lelkemen.
Köszönöm,hogy volt időd velem játszani,
S az élet játékszabályait velem megtanítani.

Mikor kezdtem megismerni a világot,
És az újra,meg újra pofon vágott
Meleg, puha, szerető kebleden,
Meg nyugodhatott szédülő fejem.

Mindég óvtál és vigyáztál rám nagyon,
De, csak annyira,hogy dönthessek szabadon!
Most itt állok sírodnál vénülő fejemmel,
S a hála szavait hiába keresem.
Édesanyám! most nem mondok semmit sem,
S a csendben ott leled végtelen szeretetemet...
 

 

Édesanyám emlékére./szerző ismeretlen/

 

Az én anyám nap volt a z égen

Tarka virág a puha réten.

Ő volt a közel és a messzi végtelen

Neki köszönhetem az életem.

 

Elnémult egy hang-

a szíve utolsót dobbant.

Lehullott egy fénylő csillag,

Meg kondult egy éji hang,

 

Ő volt a jóság a szeretet,

Vissza tekintünk a múltba,

Emlékeimben szüntelen itt van.

Ha el is takarja a sír komor göröngye

Emléke itt marad a szívemben örökre.

 

 

Nem haltam meg, csak ezentúl,

mindig egyedül ébredsz.

S nem leszek veled éjszaka,

amikor álmodból sírva rettensz.

 

Nem haltam meg, csak ezentúl,

nem csókolom a könnyed.

Ha terítesz elég lesszegy tányér is,

S már sose lesz közös ünnep.

 

Nem haltam meg, csak ezentúl,

 Ne félj!Ne hulljon a könnyed!

Mert láthatatlanul követlek Én,

S ezen túl örökké így lesz.

Lélekben legyünk együtt...

akkor talán könnyebb lesz elviselni,

Hogy már nem létezel.

 

Nem az a leghatalmasabb, 
aki ország-világ ura. 
Nem az a leghatalmasabb, 
aki szelek, tengerek fölött 
uralkodik. 
Nem az a leghatalmasabb, 
akinek a legtöbb öldöklő 
fegyvere van, 
az sem, akinek legnagyobb 
a kincse, gazdagsága, 
hanem az a leghatalmasabb, 
aki embert szül a világra.

/Szserző számomra ismeretlen/

Nem bánom, ha korhol, nem bánom, ha zsémbes.
Néha pedig fáraszt, egyenesen rémes,
de amikor elmegy, vágyódom utána.
- Öregedő gyermek kapaszkodó vágya.
A hangom elakad, a torkom kiszárad,
ilyennek szeretem szerető Anyámat.

János Árpád

Anyukámat meglepem,
de kicsi a tenyerem
Nem fér bele annyi virág
amennyire szeretem.
Kis kezemmel mit adhatok?
csak az egész világot;
vagy tán, ami ennél is több,
e néhány szál virágot.

Cser Gábor

Bokrétát kötöttem
Jó anyám napjára,
Örül a bokrétám
Minden egyes szála.
S azt mondatja velem
Illatos virágom:

Legyen áldás az én
Édes jó anyámon.

Falu Tamás: Anyád

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt ő reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé ő feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.